Erről még nem tudok sokat mondani, kibontakozóban van. Majd ha jön az ihlet átírom, esetleg folytatom a továbbiakban. Majd még meglátjuk ...

Előszó

A történetünk valahol nagyon régen kezdődött és sokkal messzebb, mint ameddig a szem ellát. Volt egy hatalmas királyság, ahol minden földi jóból jutott mindenkinek. Az egész ország élvezhette a napkristály termékeny áldását. De persze mint minden jó, ez is véget ér. A kristálynak lába kélt.
Hiába küldte a király lányait és fiait, hogy találják meg az ő nagy kincsűket, az felszívódott mintha elnyelte volna a föld.
Ahogy teltek múltak az évet, az emberek elköltőztek. A király gyermeki is útra keltek, szélrózsa más-más irányába. A négy gyeremek hiába kereste az életet jelentő kristályt az eltünt a szemük elől. Csak a meglévő erelyük biztosíthatta őket, hogy a kristály még ép. De az eltünése még így is a véget jelentette számukra. A királyságra 1000 éves éhínség, szárasság és nyomor költözött. A csodálatos paradicsom, megszűnt létezni az ország darabjaira hullott. 
Majd újjak alapultak és buktak el, birodalmak jöttek és mentek. Változtak a nyelvek, ugyanúgy mint maguk az emberek, teljesen elfeledve a természet adta kincseket. 

1.fejezet

- Anyaaaaaaaaa! - kiabáltam, mint valami örült.
Mielőtt betölthettem volna a harmadik életévemet a szüleim elváltak, apa elköltözött és így egyedül maradtam anyával. Teltek az évek, jöttek mentek az apajelöltek, de valahogy sosem találta meg az igazit. Az évek folyamán többször is költöztünk, furábbnál furább indokokkal. Mint, hogy "nem tetszik ez a környék" (már, 5 éve itt lakuk, de mindegy), meg "ez a lakás borzalmas nem is tudod miért vettem ki" (mert mondjuk közel volt a munkahelyedhez?). Mindig volt valami válasz féle, amit oda dobott nekem. Mostani alkalommal már rá se kérdeztem. Ha az ember elmúlik tizennyolc, akkor már csak abban reménykedik, hogy lesz egy kis nyugalma. Nekem ebben az esetben csak annyi, hogy hagyjanak olvasni!
- Elizabett Schwarz! Ne kezd, a hisztit.

Ő az anyám, Laura. Egy fejjel kisebb nálam, fekete haja pedig rövidre nyírva és nem épp szereti, ha sürgetik. Pedig aztán az indulástól eltekintve, lelőni se lehetne. Olyan akár egy duracell nyuszi és ezt nem viccnek szántam. Folyton pörög, futkos jobbra-balra a lakásban már kora reggel, ezzel az őrületbe tud kergetni.

- Az első napomon nem szeretnék elkésni. Tudod jól, hogy nem szeretek kitűnni a tömegből!
Mert még is ki szeret? Na jó,  egy-két alaklmat leszámítva. Az ember nem szeret már az első napján valami kis hülyeség miatt rivalda fénybe kerülni.
Tíz perc után sikeresen elindultunk, majd anya kitett a sulinál. Új lánynak lenni egy idegen suliban szívás és ez ellen nem igen lehet tenni.
Mert azért lássuk be, nem olyan egyszerű a nulláról indulni! Új barátok, új tanmenet és folyton folyvást eltévedek a nyamvadt városban, mível még semmit és senkit nem ismerek!
Miután sikeressen bevonszoltam magam az iskolába, nem kellett öt perc és bravurós modon eltévedtem egy 2 emeletes épületben. Hát igen, erre se lehetek valami büszke. A tanárit vagy a titkárságot akartam megkeresni, hogy megtudjam melyik terem melyik, meg ehhez hasónló marhaságok.
Miközben bolyongtam valaki a nevemet suttogta, majd a suttogásból idegesítő hiszti kerekedet.
-Liiiiiz, Elizabeeeeeeeett!- vinnyogta a mély hang. Ami elég röhelyessé tette a szituációt.
-Jajj, ne csináld már! Tudom, hogy hallod! Nem hagyhatsz figyelmen kívül, én se szoktalak téged.
Oh, még nem is említettem, van egy olyan furcsa képességem (már ha ez nevezhető annak), hogy bízonyos személyek hangját, illetve néha az asztrál kívetűléseiket is érzékelem. Ez gyakran megnehezíti a mindennapjaimat, mert valahogy mindig akkor találnak meg ezek a "jótét lelkek", akiket a barátaminak mondhatok, amikor nem épp alkalmas a szítúáció.
-Most komolyan Dan, te is pont jó kor akarsz beszélgetni!- motyogtam magam elé, hogy ne nézzenek hülyének, ha valaki szembe jönne velem a folyosón.
-Most miért? Tudom mindig feszült vagy ha új suliba mész. Gondoltam fel dobom a reggeled! - tette hozzá viccelődve.
Dannel áltunk mondhatni legközelbb egymáshoz négyünk közül. Dannel beszéltem először, nagyon furcsa volt, majd aztán jött Emili és végül Nick. Azóta is minden estét végig beszélgetünk, bár mindig akad valaki, aki nem ér rá.
Miközben gondolkodtam merre tovább, szembe sétált velem egy kb 170-180 cm magas, fekete hajú srác. Épp telefonált és ezt mondta:
-Na, már ennyitől is beléd folytottam a szót? Nem lehet olyan rémes azaz új suli, nem?
Ekkor hírtelen megdermedtem, mert közben a fejemben is hallottam úgyan ezt a mondatot. Hírtelen a fiú után fordúltam.
-Dan? - Kérdeztem, mire a fiú is megfordúlt és értetlen kifejezést vágott.
-Bocsi, most mennem kell.- mondta a telefonba, amit persze nekem címzett és letette.
-Akkor tényleg te vagy az.-lepődtem meg.
-Beavatnál engem is? Mert valahol ott elvesztettem a fonalat, hogy tudod a nevem, de fogalmam sincs, hogy ki vagy.
Ekkor támadt egy mondhatni borzalmas ötletem, megcsinálom a telefonos trükköt. Előkaptam a telefonomat, majd elkezdtem beszélni.
-Tudod Dan, valami igen furcsa történt. Azt hiszem az előbb szembe sétáltál velem a folyoson!
Láttam a meglepetést az arcán, majd azt is mikor leesik neki a tantusz.
-Most szívatsz! Elizabett? Ilyen nincs! - Hallottam a hangján a meglepődést, a hitetlenséget és talán az örömöt? Nem tudtam megmondani.
-Én is ezt hittem, körülbelül egy percel ezelőttig.- jegyeztem meg, majd tettem egy lépést felé.
Mire hírtelen megíramodott , felkapott a földről, megölelt és megpörgetett maga körül.
-Nem is tudod mennyire találkozni akartam veled! Csak van az a hülye szabály.- mondta kicsit keserűen.
Hát igen a szabály, közösen hoztuk. Gondoltuk jobb lesz, ha nem tudunk a másik személyéről semmit. Így tárgyilagos, mondhatni a környezeti hülyeségek nélkül tudjuk élvezni egymás "társaságát".
-De így nem szegtünk meg?-kérdezte.
-Amennyire emlékszem nem, hiszen nem szánt szándékból futottunk össze.
Dan remekül nézett ki, magas, fekete haj, ott izmos ahol kell és azok a gyönyörű zöld szemek! Te Úristen, eltudnék veszni bennük.